A facebookon 58ezren osztották meg, majd 70ezren like-olták. Világszerte. Ezek szerint lehet valami közös abban, ahogyan a nyugati társadalmakban megtapasztaljuk az együttalvást.
2012. január 23., hétfő
Családi együttalvás - mire számíthatunk?
A facebookon 58ezren osztották meg, majd 70ezren like-olták. Világszerte. Ezek szerint lehet valami közös abban, ahogyan a nyugati társadalmakban megtapasztaljuk az együttalvást.
2012. január 9., hétfő
Vallomás: az okos, előrelátó nevelés tévedése
Tévedtem. Szívem minden szeretetével szerettem a babámat, és igazán mindent beleadtam! Fáradtságot nem kímélve adtam meg neki mindent, amiről azt gondoltam, hogy szükséges a fejlődéséhez, boldogságához, későbbi boldogulásához. Most, nyolc és fél év távlatából – nem nagy idő, tudom, de némi rálátás már nyílik innen –, no és még két baba felnövelgetése után tisztán látom: tévedtem. De ne szaladjunk előre. Hogy is volt ez?
Mikor az első gyermekem megszületett, már sok-sok elképzelésem volt a gyereknevelésről, mert kicsi lány korom óta anyukának készültem. Előrelátó, okos anyuka akartam lenni, aki közeli, meleg és őszinte kapcsolatban van a gyermekével.
Megszületett.
Nagyon vágytam szoptatni, persze, hogy szoptattam. Háromóránként, ahogy anyukámtól is mindig hallottam. Persze, nem mint a katonaságnál: egyszerre rugalmasan és érzékenyen, de úgy, hogy ne legyen minden nyikkra mellen. Nem vigasztaltam cicivel, ha sírt, hogy ne azt tanulja meg, hogy minden búra az evés a vigasz. Csak okosan, előrelátóan!
Az ágyunkba nem vettem be.
Hogy ne szokjon oda. Nem is a baba, hanem a párom és magam miatt. Nem volt ez egy jól körvonalazódott, megfogható logika, inkább egy homályos érzés, hogy nem fogjuk tudni kirakni többé, és akkor mi lesz majd velünk?! Nem, az ágyunkban nem alhat! Inkább felkeltem hozzá, ahányszor kellett, és róttam-róttam vele a köröket éjjelente, ha a szopinak még nem jött el az ideje. Vagy szoptattam ülve, lekókadó fejemre fel-felriadva. Aztán vagy sikerült beemelni a kiságyába alva, vagy nem. Előbb utóbb beleszokott. A kiságyba is.
Ónodi Ági baba- és gyermekhordozási tanácsadó új cikkét a Babafalváról itt olvashatod tovább.
Mikor az első gyermekem megszületett, már sok-sok elképzelésem volt a gyereknevelésről, mert kicsi lány korom óta anyukának készültem. Előrelátó, okos anyuka akartam lenni, aki közeli, meleg és őszinte kapcsolatban van a gyermekével.
Megszületett.
Nagyon vágytam szoptatni, persze, hogy szoptattam. Háromóránként, ahogy anyukámtól is mindig hallottam. Persze, nem mint a katonaságnál: egyszerre rugalmasan és érzékenyen, de úgy, hogy ne legyen minden nyikkra mellen. Nem vigasztaltam cicivel, ha sírt, hogy ne azt tanulja meg, hogy minden búra az evés a vigasz. Csak okosan, előrelátóan!
Az ágyunkba nem vettem be.
Hogy ne szokjon oda. Nem is a baba, hanem a párom és magam miatt. Nem volt ez egy jól körvonalazódott, megfogható logika, inkább egy homályos érzés, hogy nem fogjuk tudni kirakni többé, és akkor mi lesz majd velünk?! Nem, az ágyunkban nem alhat! Inkább felkeltem hozzá, ahányszor kellett, és róttam-róttam vele a köröket éjjelente, ha a szopinak még nem jött el az ideje. Vagy szoptattam ülve, lekókadó fejemre fel-felriadva. Aztán vagy sikerült beemelni a kiságyába alva, vagy nem. Előbb utóbb beleszokott. A kiságyba is.
Ónodi Ági baba- és gyermekhordozási tanácsadó új cikkét a Babafalváról itt olvashatod tovább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)